A Papáról meg az ő villamosáról már írtam egyszer, korábban. Ahhoz, hogy értsd, érezd azt a feelinget,csííííít, ami a családunkban működik, jó azt is ismerni (ITT olvasható – katt).
Egy időben sokat buszoztunk a gyerekkel. Egyedül voltam. Egy keresetből kellett mindent előteremtenem. A lakás rezsijét, az óvodai költségeket, a ruházkodást, az ételt, italt, cipőt, ruhát, szórakozást… Így aztán spórolni kellett ott, ahol csak tudtam. Esős, hideg vasárnapokon, mikor nem lehetett menni a játszótérre, buszoztunk. Vittünk vizet meg szendvicset, aztán mentünk. Végállomástól végállomásig, ahogy csak adódott. Jó volt. Bennem előjött az a régi, meghitt érzés, hangulat, mikor a Nagyival a Papa vezette villamossal róttuk a köröket az újpesti Megyeri csárda és a Nyugati Pályaudvar között, csilingelve…
A buszozást imádta a gyerek. Megismertük az egész várost, s mindig történt valami érdekes. Esküszöm, jobb volt mint az állatkert. Így tanult meg a kisfiam számolni is. Mindig kérdezgette, melyik busz hányas, merre megy… Aztán szépen összerakta a számsort magának. Mire iskolába ment, már százig elszámolt, hibátlanul. Nyolcévesen egyedül eltalált bárhová a városban. A felnőtteknél is szabályosabban közlekedett. Csak ajánlani tudom ezt a programot egyedülálló anyukáknak. Hasznos és hatásos.
Aztán teltek, múltak az évek. A gyerek felnőtt, diplomát szerzett, majd állást keresett… Keresett, keresgélt – aztán nem talált… Pedig a hivatás, amire készült, hiány szakmának számít – elméletileg. A valóságban azonban minden diplomához kötött hely be van töltve. A kiírt álláspályázatokat mindig valaki más nyeri el. A más, akiről utólag mindig kiderül, hogy a pályáztatók egyikének, másikának fia, lánya, Macája, de legalábbis üzletfele, jó ismerőse… Hja, a nagy magyar valóságban rögös út vezet a boldoguláshoz… csak egyeseknek van simára kövezve…
Állásinterjú, állásinterjút követett – sikertelenül. Az én vidám, szép fiam pedig egyre komorabb, borúsabb lett. Vergődött, mint a partra vetett hal. Rossz volt nézni, ahogy egyre jobban belegabalyodott a hálóba, amit újra és újra rádobtak. Mert – ahogy ő elmondta, arra, hogy mit tud valójában, nem igazán voltak kíváncsiak a felvételiztetők. Viszont profin alkalmazták az ember megalázásának rafinált, nem kifejezetten HR-es technikáit. Éreztem, hogy baj lesz. Lett is. Egy napon úgy robbant be a lakásba, hogy az összes ablak beleremegett. Hozzám sem szólt, csak összekapkodott egy-két dolgot, aztán elviharzott. Mint később megtudtam, az borította ki végleg, hogy az egyik intézmény, kis kopasz, okoskodó vezetője a több éves szakmai gyakorlatot kérte rajta számon. Majd ezt követően felvette hajdani főiskolai társát, aki a leggyengébb volt a csoportban. Még helyesen írni sem nagyon tudott, talán még a diplomáját sem kapta kézhez, szakmai gyakorlata neki sem volt. Viszont jó segge – az volt. Így aztán alkalmasnak találtatott. A későbbiekben igen gyümölcsöző viszonyt ápolt az idősödő, kis kopasz okoskodóval. Hááát… nekik legyen mondva…
…nálunk eközben… eljött a nap amikor a fiam ragyogva közölte:
– Voltam vizsgázni. Sikerült! Felvettek!
Mint kiderült, a PAV II.-es vizsgája lett sikeres, ami autóbusz vezetőknek szükséges, így mivel már több éve vezetett személyautót balesetmentesen, elkezdhette a tanfolyamot a VT Arrivánál, ahol egyidejüleg, biztos állást, jó fizetést is kapott.
A hajánál fogva húzta ki magát az értelmiségi HR-esek gerjesztette dugóból. Pályát módosított.
Jó húzás volt. Az a tanfolyam, amit a cég biztosított közel egy millióba került volna magánszemélyként. Soha nem tudtuk volna megfizetni. Amikor első útjára indult, megkérdeztem:
– Jól érzed magad fiam?
Bólintott.
– Gyerekkoromban úgy is mindig buszvezető akartam lenni. Az lettem. Helyemen vagyok.
– Jut eszembe, Anyu! – fordult vissza elmenőben. – Azt ígértem régen neked, hogy fullextrás Mercedes lesz a fenekem alatt harmincéves koromra… Van. Gyere le holnap a buszmegállóba… viszlek egy kört!
Lementem. Hajnalban, az első buszhoz…
…és jött a busz – egy alacsonypadlós, Mercedes Citaro…
…a fiam vezette!!!!!
Esküszöm, láttam a Papát a korai felhők fölött. Könnyesen mosolygott – akárcsak én a megállóban…
(fotók: BKK, VT-Arriva, saját)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: